Varanászi halottégetője, a Manikarnika Ghat
„Testközelből” a Hinduk egyik legfőbb rítusa
Indiai utazásaim során jöttem rá, hogy is működik az agyam és kreativitásom, mikor képeket keresek. Ráébredtem, hogy nem a pillanatokra, fényekre, történetekre várok mint általában, hanem kész képekre, amiket a képzeletünkből, vagy valahonnan hozunk magunkkal. Ez persze tudom furcsán hangzik, de India még mindig az a hely, amit a spiritualitás még mélyen átjár.
Megpróbálom leírni azt az érzést, ami először bennem kavargott mikor 2007-ben itt jártam. Akkor már másodszor voltam Indiában, Álmom India könyvünket készítettük Leveles Zoltán Harijan barátommal. Talán a legerősebb kép, amit otthonról hoztam egy Gangesz parti kép volt, óriási ódon épületekkel, a füstön és párán átszűrődő, ellenfényes napsugarakkal, furcsa, homályos alakokkal, akik a nagy lépcsőkön, (a ghatokon) végzik napi szertartásaikat, a kép olyan eleven volt már előtte bennem, hogy éreztem a szagokat, hallottam a hangokat. Fantasztikus érzés volt ez az időutazás, vissza több száz, vagy ezer évet. Egy másik világba érkezünk, ami sokaknak káprázatos, de egyben sokkoló is.
A valóság megegyezik a képzelettel még mindig, 16 évvel később is változatlan maradt, megőrizték a tradícióikat, kultúrájukat. Most már több mint 10 éve fotótúrákat viszünk Indiába, és idén egyik fő állomásunk volt Varanászi, vagy régi nevén Benáresz. Amiben ez az út most különbözött a többitől, hogy megérkezésünk napján már az első délután, egészen napnyugtáig lehetőségünk nyílt arra, hogy végig fotózzuk a hindu halottégetés szertartását.
Varanászi nem csak az egyik legfontosabb zarándokhelye a hinduknak, Buddha is itt tartotta első beszédét. Hitük szerint aki itt a szent folyó mellett tér nyugalomra, az kikerül az örök körforgás, a karma gyűrűjéből is. A halál egészen más értelmet kap mint a mi keresztény világunkban.
Naponta több száz halott vár a sorára, a párás meleg nem hagy sok időt, a tetemek hamar bomlásnak indulhatnak. A parton sétálva hamar elértük a halottégetőt, megcsapott bennünket a sűrű, meleg levegő a jellegzetes égett hús szagával. A Gangesz vize alacsony volt, visszahúzódva várakozott az ő idejére. A Manikarnika gáton, a város legnagyobb halottégetőjénél találtuk magunkat. Itt a Védikus irodalom szerint, Visnu gödröt ásott a világ teremtésekor, azt verejtékével töltötte fel, majd Síva a gödör felé hajolva beleejtette fülbevalóját. Innen a név, Manikarnika.
Tervünk szerint fel akartuk készíteni előtte a csapatot, de ez most mélységében elmaradt, mert akaratlanul is besétáltunk a közepébe. Hatalmas farakások tornyosultak, a máglyákat folyamatosan élesztették, sorban hozták a halottakat. Néhány bámészkodó és állat kémlelte az eseményeket, utóbbiak néhány falat reményében, pár méterre pedig napi szertartásukat végző emberek fürödtek vagy mostak, végezték napi teendőiket.
A csapatnak néhány utasítást adva már be is szippantott a látvány, elkezdtünk fényképezni. A bátrabbak követtek, többen pedig sokkot kaptak, elfeledtem, hogy én már többször jártam itt, és nekem sem volt egyszerű az első alkalom. Szerencsére túravezető társam, Harijan barátom segítségükre sietett és időben kimenekítette őket. Ő adja a spirituális és kulturális hátteret, amire nagy szükségünk van nekünk is fotósoknak, hogy munkánk értelmet kapjon és képeink hitelesen meséljenek.
A fotózás soha nem volt itt egyszerű, leginkább tiltott. Csak távolabbról lehetett fényképezni, akkor is ránk szóltak, ha kiszúrtak. Nem kevés rupi, vagy dollár ellenében persze megnyíltak a kapuk, de csak pár kép erejéig. Általában képek száma után fizettettek a már bennfentes helyiek, akik erre szakosodtak.
Most mégis szerencsénk volt, ha egyáltalán itt ilyen fogalomnak van helye. Egy hangosabb szóváltás megzavarhatta a helyi erőket és azt hihették, hogy engedéllyel vagyunk, nem mert senki tovább intézkedni. Végig maradtunk napnyugtáig, ilyen alkalmat nem szabad kihagyni, így a teljes folyamatra tudtam koncentrálni.
A várakozó holtakat színes virágfüzérekbe, textíliákba tekerik, mielőtt átesnek végső szertartásukon. Az elbúcsúzás nem itt történik a család részéről, a testet már csak általában a legidősebb fiú kíséri végső útjára. Kopaszra nyírják a fejét egyetlen tincset hagyva, ő gyújtja meg a máglyát, miután egy égő botot helyez el a halottja szájában.
Az égbe temetkezés a hinduk egyik legfontosabb szertartása. Ez által szabadul fel a szellem a jelenlegi fizikai testéből, képessé válva az újjászületésre. Nem mindenkit hamvasztanak el, a szent embereket, a kisebb gyermekeket, terhes nőket, a leprásokat, a kobraharapásban haltakat vagy eltemetik, vagy a szent folyó közepén kőlapra fektetve elsüllyesztik.
Először a lépcsőkön, vállukon leviszik a holtakat a szent folyóhoz, ahol szertartásosan megmerítik, majd szentelt vajat (ghít), lisztet, vizet, szantálfát tesznek, öntenek rá. Minél gazdagabb a család, annál nagyobb máglyát építhet. A tűz őrzői nagyrészt az érinthetetlenek kasztjából kerülnek ki. Ahogy a máglya lassan leég, (pár óra), a test elszenesedik, a koponya felrobban, majd a szertartást végző pap, rituálé közepette a hamvakat egy cserépedénybe helyezi, majd a tűzbe dobja hátrafelé. Ezzel befejeződik a szertartás. A nap 24 órájában égnek a tüzek, itt nincs megállás.
Egyszer csak ránk sötétedett, már csak a tűz fénye világította meg a környezetet, mikor az esti pudzsa hangjait meghallottuk, kizökkentve a túlvilág kapujából bennünket.
Juhász Balázs képriportja
